Milánó 2017

Idén nyáron szerettem volna valami különlegeset csinálni a születésnapom alkalmából, így a barátnőimmel, és a barátommal úgy döntöttünk, hogy felkerekedünk, és egy egynapos kirándulás keretében bejárjuk Milánót. Én ezt megelőzően már háromszor is jártam a városban, így mondhatni, hogy aránylag jól kiismerem magam. Aki követi a Facebookon az Utazómajmot, biztos számtalanszor találkozott már ilyen egy napos ajánlattal. Nos azt kell mondjam, ha az ember tényleg csak a nevezetességekre megy, nem szeretne vásárolni, csak úgy császkálni az utcákon, vagy nyugiban leülni meginni egy Aperolt, vagy épp megenni egy pizzát, akkor egy nap Milánóra teljes mértékben elég. Ha viszont kicsit át szeretné érezni az olasz nagyváros hangulatát, és nem csak végigrohanni mindenen, akkor érdemes két-három napot eltölteni Milánóban. A járat korán, hat óra körül indul a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről, és alig 1 óra 20 perc alatt már meg is érkezik Milánó Malpensa állomásra. Ha az ember csak egy napra utazik, nem kell bajlódnia a csomagfelvétellel, máris indulhat megkeresni a reptéri transzfert. Mi eddig minden alkalommal a Malpensa Expresszt választottuk. Ugyan ez némiképp drágább, mint ha a buszos megoldást választanánk, de gyorsabb, hiszen egy vonatnak nem kell ácsorognia az erős olasz forgalomban, csak egyenesen bevisz a városba. Ha a városközpontban szeretnél kilyukadni akkor a Milano- Cadorna állomáson kell leszállnod, és nem a becsapós Milano- Centralen, mert az előbbi a városközpont. Vagyis onnan 10 perc sétára. A vonatok fél óránként közlekednek, és a jegyet elővételben meg lehet venni a visszafele útra is, de csak ha tudod, hogy melyik nap érkezel vissza. Ha retúr jegyet vásárolsz az 20 euró, egy útra 14. A vonatút a városig nagyjából 40-50 percet vesz igénybe. 

Mi vettünk tömegközlekedés jegyet is, de nem lett volna annyira létszükséglet, hiszen szinte minden megközelíthető egy pár perces sétával. A vasútállomásról gyalog indultunk meg a központ felé. Első állomásunk a Castello Sfozresco volt. A kastély a 15. században épült, és a milánói hercegek rezidenciájaként szolgált. A vár mögött hatalmas park is található, ahol kellemesen el lehet ücsörögni, sétálgatni, ha van rá az embernek ideje. Külön érdekesség, hogy egy Petőfi Sándorról elkeresztelt sétány is helyett kapott a hatalmas létesítményben. Ezen a reptérre való visszaindulás előtt végig sétáltunk, így most már elmondhatjuk: ez is megvolt. Ha több napot tölt az ember Milánóban érdemes a várra több időt is szánni, nem csak kívülről megcsodálni, plusz a parkban sétálgatni, hiszen a létesítmény több múzeumnak is otthont ad. Plusz egy kis tipp: a várban ingyenesen használható WC is van, ami annak ellenére, hogy díjmentes nagyon tiszta, és kulturált, tehát nyugodtan igénybe lehet venni. A mi egyik első utunk is a mellékhelyiségbe vezetett! A vártól egyenes út vezet a Dóm  térre, ami nem meglepő módon Milánó legnagyobb látványossága. Ahányszor a városban járok, ez a csodás építmény minden egyes alkalommal ugyan úgy lenyűgöz. Egyszerűen annyira felfoghatatlan számomra, és nem csak a milánói dómmal kapcsolatban, hanem az összes régi épülettel,  hogyan voltak képesek az akkori korok emberei ilyen építészeti remekeket létrehozni, a mai modern technika nélkül? 

Ugyan én az indulás előtti napokban rákerestem, hogy lehet-e jegyet venni a Dómba/dóm tetejére az interneten keresztül is, de nem találtam rá lehetőséget, amit kicsit furának találtam. Ha az ember Milánóban van szerintem egyetlen egy program van, ami tényleg kihagyhatatlan, mégpedig felkapaszkodni a Dóm tetejére. Nem csak a csodálatos kilátás miatt, ami az egész városra nyílik, hanem mert egyszerűen fantasztikus érzés ennek a hatalmas építménynek a tetején sétálni. Közelről megcsodálhatjuk a csipkézett tornyokat, a rengeteg vízköpőt, és annyit sétálgathatunk a tetőn, amennyit nem szégyellünk. És persze nem utolsó sorban a kilátás is lenyűgöző. Utolsó látogatásunk óta kicsit megváltozott a rendszer, ugyanis akkor egy a Dóm bal oldalán lévő kis bódéból lehetett jegyet venni, megközelítőleg három perc alatt. Most viszont az egész átkerült az úgynevezett Dóm shop-ba, ahol már reggel tízkor az épület előtt kígyózott a sor vége, ami mondjuk elég hamar ment, de csak ekkor jött a meglepetés. Az első sorbaállás azért volt, hogy kapjunk egy sorszámot, hogy még egyszer sorban állhassunk. Jól ki van ez találva, hisz, mikor mi heten megkaptunk a sorszámunkat még 142-en voltak előttünk, és mondanom sem kell iszonyatosan lassan haladt a művelet. Megkérdeztük, legalább egy óra míg sorra kerülünk. Az egy óra alatt az ember nézelődik a shopban a cukibbnál-cukibb, de értelmetlenebbnél-értelmetlenebb dolgok között, és kényszert érez, hogy vigyen valamit az agyonárazott termékek közül szuvenírnek, mert miért ne? Hál istennek a barátom leleményes volt, és megkérdezte az információs pultban a hölgyet, hogy valahogy nem lenne-e lehetséges online megvásárolni a jegyet. De lehetséges volt. Persze még véletlenül sem a Dóm hivatalos honlapján, ahol én keresgéltem napokig, hanem egy Tiqets nevű honlapon. Ha valaki fel szeretni menni a Dóm tetejére, vagy akár csak magába a Dómba, mindenképp azt ajánlom, hogy vegye meg előre a jegyet, mert borzalmasan sokat kell várakozni, és ha csak egy napra megy az ember máris rengeteg értékes órát/percet elveszteget a sorbanállásal, hiszen ha megvan a jegy, az nem azt jelenti, hogy egyből mehetsz is be a Dómba, hanem még ott is sorba kell állnod legalább fél órát. A tűző napon. 

Két lehetőség van feljutni az épület tetejére, vagy lépcsővel, vagy lifttel. Ha az előbbit választja az ember, az 13 euró, de ebben benne van a Dómba való bejutás, az alsó ásatási részhez, plusz a Dóm Múzeumba is, ami aznap mikor mi mentünk, amúgy nem volt nyitva, de visszamehettünk volna másnap is, ugyanis nem muszáj egyszerre felhasználni a jegyeket. A liftes verzió 16 euró, de szerintem egyáltalán nem gáz a lépcsőzés, legalábbis a bécsi Stephansdom Südturmjában való eljutáshoz képest még "chillesnek" is mondanám. Belehalni legalábbis senki nem fog. Annyira kellemetlenül nem is szűk, mint a másik említett templomba a feljáró, és nem is olyan rengeteg lépcsőfok. Fent aztán bárhol megpihenhet az ember, és rengeteg képet lehet készíteni minden egyes irányból, szögből. Nekem az tetszik az egészben a legjobban, hogy Milánónak is van egy modern, felhőkarcolós része, amire a Dóm- teraszról tökéletes kilátás nyílik. Nagyon szeretem, amikor egy városban ilyen szépen megfér egymás mellett a régi és az új. Mikor fent van az ember, és gyönyörködik a kilátásban kicsit olyan érzése van, mintha a tornyok tetején ácsorgó szobrok felügyelnék a város hétköznapjait. Mintha őrködnének az emberek felett. Nagyon szép. Annyi viszont szent, hogy 30 fok felett nem egy leányálom a Dóm tetején császkálni. A márvány iszonyatos erővel ontja magából a forróságot, és ha hozzávesszük azt is, hogy az ember előtte még megmászott jó pár lépcsőfokot is, hamar ki lehet fogyni a szuszból. Ez amúgy összességében az egész városnézésre igaz. Én egy tipikusan olyan ember vagyok, aki imádja a meleget, és nem zavarja a 40 fok sem, viszont Milánóban eddig mind a négy alkalommal olyan rekkenő hőség volt, hogy jövőre a családommal biztos, hogy tavasszal, vagy ősszel fogunk visszamenni, mert ha az ember csak egy napra megy, nagyon sokat ki tud venni a lelkesedéséből, hogy folyamatosan folyik a szeme között a víz, plusz iszonyatosan megterhelő is a szervezetnek. 

A Dóm után egy olyan program következett, ami nekünk eddig minden alkalommal kimaradt, bár igazából nem tudom, hogy miért. A Galleria Vittorio Emanuele II.- ben kapott helyett egy Aperol Terazze nevezetű hely, ami a híres-nevezetes olasz italkülönlegességre az Aperolra szakosodott. Nem mondom, hogy olcsó mulatság, hiszen a 15 fajta Aperol közül mindegyik 9 euróba kerül, de ha azt veszi az ember, hogy ez egy olyan hely, ahol tényleg csak ezzel foglalkoznak, plusz Milánó amúgy sem az olcsóságáról híres város, valamint a reptéren 13 euró egy pohár ilyen ital, akkor szerintem annyira már nem is gáz. A látvány pedig ismételten megint csak felülmúlhatatlan, hiszen éppen a Dómra lát rá az ember. Amúgy a személyzet hihetetlenül kedves, poénkodnak, nem éreztetik azt az emberrel, hogy turisták ide aztán be nem jöhetnek, pedig azért elég posh egy hely. Mialatt ott voltunk egy lány folyamatosan kis snakcekkel mászkált fel-alá, amiből annyit lehetett venni, amennyit szerettél, de nem lett külön felszámítva, mert alapból jár minden rendelés mellé. A hely ugyan folyamatosan tele volt, de nem kaptunk bosszankodó pillantásokat, hogy 3 perccel az italunk elfogyasztása után még ott voltunk, és fényképeket csináltunk. Sőt, akkor sem, amikor a végén mind a heten külön akartunk fizetni, mindenki máshogy (kártya, vagy nagy címletű pénz), hanem a pincér srác együtt nevetgélt velünk, és poénos megjegyzéseket tett, ami szerintem sok pluszt hozzáad egy hely megítéléséhez. Innen még gyorsan beugrottunk magába a Galleria Vittorio Emanuele II.-be képeket csinálni, de a sarkunkon háromszor körbefordulni nem jutott időnk, mert az étterem ahol ebédelni szerettünk volna jó olasz szokáshoz híven háromkor kszült sziesztára, így csipkednünk kellett magunkat. 

Ha már Olaszország akkor ugye pizza. Szerintem itthon kevésbé közismert tény, hogy egy igazán jó olasz étteremben, ahol tészta van, ott nem árulnak pizzát, ahol pizza, ott nem árulnak tésztát és fordítva. Valamint pizzát is csak olyan helyen érdemes (szerintem) enni, ahol két fajtánál (Marinara és Margaritha) nem árulnak többet, mert az ilyen helyeken biztos, hogy igazi olasz pizzát kap az ember, ami semmivel össze nem hasonlítható. Már többször írtam, hogy mielőtt elutazunk valahova, mindig tájékozódunk a TripAdvisoron étkezés ügyileg, mit ajánl a többi turista, mit nem, stb. Így esett a választásunk a Piz. nevű helyre, ami a fent említett kritériumoknak egy az egyben megfelelt, és mit ne mondjak, csöppet sem távoztunk csalódottan, sőt! Mikor odaértünk, még javában csúcsidő volt, és hetünket nem tudtak leültetni, így várnunk kellett, de tényleg csak maximum 1-2 percet. Ezt úgy kompenzálták, hogy mindannyian kaptunk egy-egy pohár proseccot, ami a nagy hőségben jól is esett, ugyanis jéghideg volt ,és nagyon finom. Tényleg nem kellett sokat várnunk, maximum pár percet, és már helyet is kaptunk, persze a csúcs miatt csak két külön asztalhoz tudtak minket leültetni, de túl tudtuk élni a dolgot, úgy értem, egyáltalán nem volt gond vagy ilyesmi. Az étlap természetesen csak és kizárólag olaszul volt, két fajta pizzával, és pár desszerttel, valamint borokkal, meg alkoholmentes italokkal. Én itthon is, meg bárhol mindig Margaritha pizzát eszek, így most is arra esett a választásom. Szerintem a kép mindent elmond. Azt, hogy mind a 10 ujjamat megnyaltam utána, enyhe kifejezés! Volt olyan finom, mint a méltán híres nápolyi Da Michele pizzéria, az olasz pizza fellegvára. Szóval ha valaki Milánóban jár, és egy igazán finom pizzát szeretne enni, teljes szívemből ajánlom neki ezt a helyet, ugyanis nem véletlenül a 17. legjobb étterem egész Milánóban a TripAdvisor felhasználók értékelései alapján!

Ebéd után kicsit mindenki megtümmedt azért, így következő, állomásunk a Navigli negyed volt. Milánó ezen városrésze az éjszakai élet központja, tele éttermekkel, bárokkal stb. És mindez a folyó partján. Ha valaki több napot tölt a városban, és egyik este a Navigli-ben szeretne vacsorázni, majd szórakozni mindenképpen készüljön szúnyogriasztó-srpayvel ugyanis én az első látogatásunk alkalmával másnapra úgy néztem ki, mint aki a világ legdurvább bárányhimlőjével küzd, és nem mellesleg rendesen fájt is, mert az egész lábam szára egy nagy egybefüggő szúnyogcsípés volt. Ennek ellenére, nekem ez az egyik kedvenc részem a városban, hiszen nagyon hangulatos a rengeteg tipik kockás terítős olasz étterem, a kis grissinis-köcsöggel a folyóparton. Nem mellesleg itt található Milánó legjobb fagyizója, amit a világért ki nem hagytunk volna a LatteNeve. Az olasz fagyi szerintem már önmagában egy fogalom, mint az olasz pizza, vagy az olasz tészta. Bár nincsenek ilyen beállítottságaim, de a fagyizó egy vegán fagyizó ráadásul, szóval tényleg bárki tud magának legalább egy gombócnyi fagyit találni. A kínálat mondanom sem kell hatalmas, viszont plusz pirospont, hogy minden egyes ízt meg lehet kóstolni, ami azét nagyban megkönnyíti a döntést. Én imádok mindent ami bazsalikomos, így a bazsalikom-lime valamint a málna ízek mellett döntöttem, és esküszöm, ilyen finom fagyit még életemben nem ettem. A barátom pedig a 70%-os csokit választotta, ami szintén baromi finom volt. Amúgy négy fajta csokifagyi közül lehetett választani, 70, 90%-os étcsoki, tejcsoki, és a negyedikre sajnos nem emlékszem, de tutifix, hogy volt még egy. 

A Navigliben való csavargás után úgy döntöttünk, hogy egy óra szabadfoglalkozást még beiktatunk a nap végére, mert mi be szerettünk volna menni pár boltba, a többiek pedig szuveníreket vásárolni, ami nekünk már tucatszámra van itthon, szóval különváltlak útjaink. Összességében egy csodálatos napot töltöttünk Milánóban, mindenki nagyon jól érezte magát, viszont a hazainduláskor több mint két órát késett a gépünk, ami összességében nem sok, de ha azt vesszük, hogy az út maga csak 1 óra 20 perc lett volna akkor már igen, ha pedig azt, hogy mindannyian hajnali háromkor keltünk, akkor pedig már borzasztóan sok. Jövőre mindenképp meg szeretnénk ismételni a kirándulást, de akkor vagy ott alszunk, vagy pedig egy másik várost fogunk felkeresni. Viszont az egyik legfontosabb tipp, amit ajánlani tudok, ha csak egy napra utaztok, semmiképp ne nyáron a legnagyobb melegek idején, főleg, ha alapból sem bírjátok olyan jól a meleget, mert egész nap talpon lenni és a várost róni, úgy, hogy reggeli is este is egy repülőút vár az emberre, nagyon fárasztó! És akkor íme még egy két kép a csodás kirándulásból!

Ugye, hogy olyan, mintha őrködnének? 

Régi és új, tökéletes összhangja

Gallerie Vittorio Emanuele II. 

Squad

Ez az egyik kedvenc képemaz egész útról

Regcsi <3

Best lakótárs ever :D 

Ha tetszett a poszt, kérlek iratkozz fel a blogomra, és kövess be a többi közösségi média felületen is Facebook, Instagram, Snapchat (lilla.samson)! További kellemes napot nektek!